Az előadó igazán első kézből származó tapasztalatokkal szolgálhatott, hiszen amellett, hogy 1982-től maga is őrizte a vasfüggönyt két éven át Rábafüzesen, főiskolán is oktatta a jelző- és védelmi rendszer működését, 1989 után pedig évtizedeken át kutatta a történetét.

Mint hangsúlyozta, a vasfüggöny kifejezést eredetileg a színházak tűzvédelmére bevezetett védőberendezésre használták, ám hamarosan diplomáciai-politikai színezetet is kapott. Az I. világháború alatt a holland–belga–német frontvonalon működött a magas feszültséggel táplált „halálos huzal”, míg a Szovjetunió egyik külügyi diplomatája használta a vasfüggöny kifejezést a Szovjetunió elszigetelése kapcsán. A mai értelemben használt vasfüggöny kifejezés Winston Churchill brit miniszterelnök 1946-os fultoni beszédéhez fűződik, amikor is bejelentette: „A baltikumi Stettintől (a mai lengyel Szczecin) az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett Európára.” Ez a határrendszer fizikai és politikai értelemben is kettévágta Európát, keleti és nyugati blokkra osztva azt.

Sallai professzor előadásában ismertette az 1945 utáni magyar határvédelem kiépülését, azokat a problémákat, melyekkel a határőrizettel foglalkozó szakembereknek foglalkozniuk kellett. A fő kihívást a csempészet és az illegális határátlépés jelentette, ez utóbbi főleg nyugati irányban öltött nagy méretet.

Az 1947–1948 fordulóján lezárt magyar határokat aknamezők, nyomsáv, magasfigyelők és folyamatos járőrtevékenység tette egyre inkább áthatolhatatlanná. A taposó- és érintőaknák telepítése új problémát jelentett: osztrák források szerint volt év, amikor közel 1400 magyar taposóaknát mosott át az eső az osztrák oldalra, ahol a felrobbanó eszközök turistákat és osztrák határőröket sebesítettek vagy öltek meg.

1949-től alakult ki a vasfüggöny hazai szakasza, ami a határövezet, határsáv, nyomsáv, az aknazár és az adminisztratív ellenőrzés egészét jelentette, főképp a nyugati határon. A magyar államhatár mentén új, önellátó határőrlaktanyák épültek, külön lóistállóval, kutyakennelekkel és gazdasági épületekkel együtt. Az 1949-ben lerakott, kezdetben érintő-, majd taposóakna-mezőket 1955–56-ban felszedték, majd 1957-ben újratelepítették. 1963-tól a H63 jelzőrakéta-rendszer is erősítette a határ őrizetét. Ez az eszköz egy hosszan kihúzott acélhuzalból és a végére csatlakoztatott rakétakilövőből áll, amelybe ha a határsértő belebotlott, a felröppenő rakéta megvilágította a terepet és őt is.

A taposóaknák helyét 1965-től 1971-ig Rajkától Alsószölnökig fokozatosan vette át a szovjet S-100 elektromos jelzőrendszer (EJR). Az EJR vonala a tényleges határ vonalával párhuzamosan, attól általában 2 kilométerre húzódott, és feladata az illegális határátlépés jelzése, fizikai megakadályozása volt. A rendszer leglátványosabb részét a betonoszlopokra rögzített szögesdrót kerítés alkotta- Ám az igazi veszélyt a határsértőkre az elektromos jelzőrendszer drótszálai jelentették, amelyek a kerítés drótszálainak elvágásával vagy egymáshoz érintésével a határőrőrsre jelzést adtak, szektorpontossággal meghatározva a határon áthaladók helyzetét.

Az 1980-as évek közepére az EJR technikailag és erkölcsileg egyaránt elavulttá vált, a végső csapást az 1988. január 1-jével bevezetett világútlevél jelentette. Ebben az időben az EJR jelzései legtöbbször vadaktól vagy technikai hibákból származtak. Ezt látva az illetékesek a vasfüggöny felszámolása mellett döntöttek, amelynek bejelentésére 1989. május 2-án egy újságírók előtt tartott nemzetközi sajtótájékoztatón került sor. 1989. június 27-én egy erre a célra visszaállított szakaszon Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter a sajtó képviselőinek jelenlétében ünnepélyesen is átvágta a határkerítést, ezzel lezárva a vasfüggöny történetét.

Az érdekfeszítő előadást számos kérdés, majd a hallgatóság soraiban ülő egykori határőrök nosztalgikus visszaemlékezései zárták.

K. D.

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ